Naivan és optimistán álltam a 8. osztályos gyermekem idei legnagyobb megmérettetése, a középiskolai felvételi elé. A lányom jól tanul, a városban elég széles a középiskolák választéka, mi gond lehet? Mivel nincs kialakult elképzelése arról, hogy mi szeretne lenni, bátran pályázhat több helyre.
Azonban be kell vallanom, felkészületlenül ért az a helyzet, hogy mennyire személytelen a teljes folyamat. Űrlapok kitöltése, jelentkezési határidők betartása, felkészítő tanfolyamok, központi írásbeli, szóbelik sora, rangsorolás… szülő legyen a talpán, aki észben tudja tartani és átlátja az iskolák nyílt napjainak, elvárásainak, pontszámítási logikájának mátrixát. És hogy ennek miért kell 5 hónapon keresztül tartani???
Egy ponton túl stratégiát váltottam. Ahelyett, hogy stresszelném a gyereket és azt latolgatnám, hogy vajon mennyi esélye van a legelső helyen megjelölt szakra bekerülni, arra fordítottam a figyelmem, hogy ne sérüljön a 13-14 éves kamaszom önértékelése ebben az embertelen folyamatban. Hiszen látszik rajtunk szülőkön, amikor örülünk a sikerüknek, de az is, ha csalódottak vagyunk az elért eredmény láttán. A gyerekek pedig meg szeretnének nekünk felelni.
Arról kezdtünk beszélgetni, hogy mi is a különbség a cél és az érték között. Valóban attól lesz boldog, ha ez első helyen megjelölt szakra kerül be? Ha nem oda veszik fel, akkor ő kevesebb lenne? Hiszen senki nem ismeri őt, mint ember, csak a pontjait. A jövője nem dől el végérvényesen, az életének útját számtalan ponton alakíthatja.
Természetesen szülőként örülök annak, ha van célja a gyereknek, amiért küzd és tenni akar. Mégis úgy gondolom nem helyes 13-14 éves gyerekeket ilyen versenynek kitenni. Olyan verseny ez, ahol a saját barátai potenciális vetélytársakká válnak.
Tényleg ezt a leckét kell magukkal vinniük a gyerekeknek a 8. osztályból? Szerintem nem, úgyhogy átírom a középiskolai felvételi tananyagát a saját értékeink mentén.